A közelmúltban nyilvánosságot kapott a hír, miszerint az Alaptörvény friss módosítása az ott található addigi „fogyatékkal élők” kifejezést lecserélte a „fogyatékossággal élők” megfogalmazásra (mindezt az összes többi jogszabályra is kiterjesztve). Vannak, akik komoly eredményként értékelik ezt, de ellenvélemények is akadnak – némelyiket évekkel ezelőtt megfogalmazták. Ilyen például Kellner Szilvia jogászé, aki maga is érintett, és egy alapos indoklású tanulmányában egy harmadik kifejezés mellett tette le a voksát.

Elsőként tisztázni kell, hogy miért nevezem elsősorban „speciális szükségletű személyeknek” a fogyatékossággal élőket. – írja, majd így folytatja:

Az ok az, hogy magával ezzel a szóval, hogy „fogyatékossággal élő” vagy „fogyatékos” negatív jelentéstartalmat sugallunk a társadalom felé. Ha valaki vagy valami fogyatékos, az már nem számít „normálisnak”, elfogadhatónak, az valami rosszat jelent egy átlagember számára. Ennek a fogalomnak a folyamatos használata erősíti az amúgy is fennálló és nehezen leküzdhető sztereotípiákat, melyek megléte ellehetetleníti az integrációt, az elfogadást. Saját megfogalmazásom nem számít hivatalosan elfogadottnak, de célom az, hogy ezt a szóhasználatot a későbbiekben a jogalkotó és jogalkalmazók is elfogadják, mivel nézetem szerint sikerült megfogalmazni úgy e társadalmi réteg sajátosságát, hogy egyúttal nem generál negatív jelentést.

Mindenki, aki fogyatékossággal él, legyen az testi vagy szellemi fogyatékosság, speciális szükségletűnek számít, azonban lehet egy ilyen személy a társadalom hasznos tagja. Noha a „speciális szükségletű személyek” definíció koránt sem tökéletes. Felmerülhet például az a kérdés, hogy speciális szükségletűnek számít-e egy Hepatitis C vírussal fertőzött személy, aki diétát kénytelen folytatni, vagy a tej-érzékeny személyek, mégis talán ez az eddigi legalkalmasabb fogalom, amivel leírható e társadalmi réteg. Ez utóbbi személyeket – Hepatitis C fertőzött, tej-érzékeny, cukorbeteg… stb. – „eltérő szükségletű személyek” kifejezéssel lehetne illetni.

A bevezetni kívánt fogalom hátterét így magyarázza: A speciális szükséglet a fogyatékossággal élők szemszögéből nézve két részből áll: a speciális ellátás és a speciális gyógyászati segédeszköz igényéből. Az ellátás fogalma alatt értendő a testi higiéné biztosítása, az étkezés segítése, az öltöztetés és így tovább. Természetesen nem minden fogyatékossággal élőnek van szüksége teljes körű ápolásra, azonban szinte mindegyiküknek, függően a fogyatékosság mértékétől, szüksége van segédeszközre (pl. hallókészülék, vakvezető kutya, kerekesszék stb.).

A szerző a továbbiakban részletekbe menően kifejti, hogy a speciális szükségletű emberek alapvető jogai (pl. élethez, méltósághoz, mozgáshoz való jog) folyamatosan sérülnek, és az államnak nemcsak tartózkodnia kell a negatív jellegű beavatkozástól, hanem aktívan tennie kell az integráció érdekében. Fontosnak tartja, hogy az állami szolgáltatások olyan mértékű anyagi segítséget is jelentsenek, ami a szükségletek kielégítését szolgálja.

„Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja […] a szabadság kiteljesítése.” – idézi a szerző az Alaptörvényből.

Ahhoz, hogy kiteljesedjen a szabadság, elengedhetetlen az akadálymentesítés, más különben a személyi szabadság sérül. – mutat rá a szerző. Tehát, ezzel a hitvallással az állam elkötelezte magát az akadálymentesítés oldalán, azaz, lehetővé kell tenni például a mozgáskorlátozottaknak az akadálymentes közlekedést, a vakoknak és gyengén látóknak, továbbá a siketeknek és nagyot hallóknak a tájékozódás lehetőségét, az információkhoz való hozzáférést.- vonja le a következtetést.

A jogok érvényesítése e területen hosszú utat járt be. A 20. század második feléig az elkülönítés és a függőségben tartás volt jellemző. Az önálló életvitel mozgalma csupán az 1960-as években indult Amerikában, majd az EU is hozott akcióprogramokat (HELIOS I. és II.) a rehabilitáció és integráció elősegítésére.

Magyarországon az 1998. évi XXVI. törvény hozott áttörést, amely a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szól. E törvény célja a hátrányok enyhítése, az esélyegyenlőség megteremtése és a társadalmi szemlélet alakítása volt.

Ennek ellenére a szerző kritikával illeti a maga nemében úttörő jelentőségű jogszabályt: hiányolja a „Semmit rólunk nélkülünk” elvet, azaz az érintettek bevonását a döntéshozatalba.

Kiemeli, hogy az akadálymentesítés (épületek, közlekedés, kommunikáció) határidejét folyamatosan tolják ki, és a mai napig nem valósult meg teljesen, ami súlyosan korlátozza a speciális szükségletűek mozgásszabadságát és hozzáférését a szolgáltatásokhoz.

A tanulmány konklúziója, hogy a fogyatékossággal élők még ma is marginalizált csoport, dacára annak, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe önhibáján kívül, baleset vagy betegség miatt például.
Az integráció nemcsak emberi jogi kérdés, hanem gazdasági előnyökkel is járna, hiszen a foglalkoztatott speciális szükségletűek adófizetőkké válnak, csökkentve az állami támogatás szükségességét.

Ennek a folyamatnak egyik első lépése kell legyen a nem kirekesztő nyelvhasználat, amely nagyban hozzájárulhat az előítéletek csökkentéséhez.

****

(A cikk alapja Kellner Szilvia 2014-ben megjelent „A speciális szükségletű személyek egyes jogainak hazai szabályozása és érvényesülése” című tanulmánya, amely a Iustum Aequum Salutare jogi szaklap 2014/3. számában jelent meg, ITT olvasható >>>> )